Egy Angyal

A novella megtörtént eseményeket dolgoz fel. A szereplők nevét természetesen megváltoztattam, a helyszín és a cselekmény is csak részben valósághű, de az érzelmek, az indulatok, és a kapcsolat alakulása tükrözi a valóságot.

Van, hogy az embernek szerelmi bánata van. Tinédzserkorban nemhogy megesik, de szinte mindennapos érzés. Velem is megtörtént. Háromszor szakítottam a barátommal. Negyedszerre ő mondott nemet. Szétszakadtam.

Nem vagyok hirtelen szerelembeeső típus, de ha valakit megszeretek, akkor nagyon nehezen válok el tőle. Így volt ez Danival. Elsőben egy napot jártunk, nem működött. Másodikban egy SMS-sel kezdődött minden. Ő kezdeményezett. Először minden rendben ment, én is és ő is úgy éreztük, hogy egymást kerestük s meg is találtuk. Aztán bizonytalan lettem. Hogy mitől féltem pontosan, nem tudom. Csak azokat a mondatokat tudnám felsorolni, amiket szegénynek hazudtam össze-vissza, hogy miért nem akarom vele ezt az egészet. Szakítási-rekordnak is lehet nevezni (legalábbis legjobb barátnőim így hívják a mi helyzetünket), de én mégis inkább szomorú, fájdalmas és nem utolsó sorban kétségekkel teli kapcsolatként könyvelném el.

Ahogy az lenni szokott, amikor már semmi remény nincs az újrakezdésre, amikor már mindenhol szürke felhők borítják életünk fellegét, akkor egy angyal mindig a segítségünkre siet, hogy megmentsen minket a kilátástalannak tűnő helyzetből. Ilyen angyal az én barátnőm is, Linda.

Szerda. Ebédszünetben az osztálytermi padon – csodára és megváltóra, „ egy Danira” várva – üldögéltem, s beszélgettem egyik legjobb barátnőmmel. Linda üdvrivalgással rontott oda hozzám, hogy ő bizony Szombaton állatkertbe szeretne menni. Hirtelen levegőhöz sem jutottam, próbáltam felmérni a helyzetet, hogy mit is mondott egyátalán. Pár pillanat elteltével reflexből rávágtam az igent. Linda nagyon szeretett volna menni, s már felkészülten állt elém, hogy merre kell menni, milyen vonattal, belépő ára mennyi lesz stb. (holott az előző szünetben, 45 perccel ezelőtt még szó sem volt hétvégi kalandról, csupán mozi volt betervezve!).

Gyorsan eltelt az a három nap, s hirtelen arra ébredtem, hogy szombat hét óra van, s csörög az ébresztő. Megtörtént a szokásos reggeli készülődés, az óra háromnegyed nyolcat mutatott. Elindultam. A busz időben jött. Nyolc óra tizenhárom perckor érkeztem meg a pályaudvar már-már gyülekezőplaccként számon tartott „nagyórá”-ja alá. Linda sehol. A vonat 9.45-kor indult a kettes vágányról. Nem aggódtam. Vártam.
8.15-kor egy ismerős arcot pillantottam meg a távolban. Dani volt az. Egyenesen az óra felé tartott, vagyis egy helyen fogunk várni. Különös véletlennek gondoltam a helyzetet.
Én szinte pontosan az óra alatt álltam, s a nagy bejárat előtti öt hosszú lépcsőfokot kettészelő korlátnak tamaszkodtam a fél oldalammal. Ő két lépcsőfokkal lentebb, de velem szemben állt meg.

- Szia! – szólalt meg álmos hangon –
- Szia! Hát te? – kérdeztem –
- Gergőt várom. – mondta –
- Én pedig Lindát. – feleltem –

Nem emlékszem pontosan, hogy mit éreztem abban a percben, de rögtön pörgettem az agyam, s rájöttem: itt valami nagy sumák van. Biztosan nem állítom, hogy Dani is érzett valami különöset a helyzetben, hogy csak mi ketten vagyunk, és sehol a másik aznapi utazótársa. Mert ugye mi jártunk, szerettük egymást, de szakítottunk, és mindezt a barátaink is végignézték. És hát, valljuk be, én még akkor is nagyon szerelmes voltam Daniba és tudat alatt reméltem, hogy hátha Linda és Gergő a megmentőnk, és ők hozták össze nekünk ezt a vakrandit.

Pár perc néma csend után megtörtem a jeget.

- Nem értem hol van már ez a Linda. Le fogjuk késni a vonatot. – magyaráztam, s beletúrtam a táskámba – Bár nálam van a két Nyíregyháza-Sóstói vonatjegy. Így biztos nem megy el nélkülem. – nevettem –

Dani különös arccal belenyúlt a zsebébe. Nem értettem miért lepődött meg, de amit mondott, ledöbbentett.

-Nálam is vannak ám jegyek. Mégpedig kettő. A Nyíregyháza-Sóstói Vadasparkba.

Mélyen egymás szemébe néztük.

-Ugye még véletlenül sem arra gondolsz, amire én. – kérdezte Dani –
-De, pontosan arra gondolok. – válaszoltam határozottan –

Mostanra már ő is rájött, amit én eddig csak sejtettem, egészen azóta , mióta kirajzolódott előttem a hajnali napsütésben izmos teste. Ármány áldozatai vagyunk. De ez vajon előny, vagy hátrány lesz számunkra?

-Gergő. Tuti, hogy ő az értelmi szerzője ennek az egésznek. – mondta –
-Azért Linda sem elhanyagolható tettestárs, ha már a gyanúsításnál tartunk.

Mosoly szökött mindkettőnk arcára, s belemerültünk egymás látványába. Olyan régen szemlélhettük már egymást ilyen tisztán, feltételektől mentesen és őszintén, hogy elfogott minket a pillanat varázsa, s abban a pár másodpercben ismét egymáséi voltunk.
De Dani józansága, az, hogy hirtelen és már rideg arckifejezéssel elpillantott, engem is visszahozott a földre. Már nem vagyunk egymáséi. Kérdő és szemrehányó pillantásokkal kerestük egymás szemébe a választ. Miért?
Én nem is törődtem a helyzettel, túlságosan fájt a nézése, ahhoz, hogy tovább tűrjem arcomon. Rápillantottam az órámra. 8. 35. Még tíz perc volt a vonat indulásáig.

- Hát, nálad van két vonatjegy, nálam két belépő. Mi legyen velük. Visszaadjuk Lindáéknak, vagy, osztozzunk rajtuk? Vagy talán…? (hirtelen elhallgatott)
- Vagy talán…mi? Arra gondolsz, hogy talán Te és én, együtt elmehetnénk Nyíregyházára? – kérdezem -
- Igen, pontosan erre gondoltam. – mosolygott – Te mit szólnál hozzá?
- Nem is tudom, ha már itt van ez a két jegy, talán nem azért költöttek ránk, hogy elvesztegessük. – mondtam -
- Vagyis? Részemről egyébként oké. Szívesen elmegyek veled. – mondta
- Vagyis hogy igen.

Tehát igent mondtam. Reflexből.

Idő hiányában viszont sietőre kellett fognunk a pályaudvar feltérképezését.
Odasiettünk a kettes vágányhoz, s pillanatok alatt felpattantunk a vonatra. Egy üres fülkébe ültünk be. Egymással szemben helyet foglaltunk, s a helyezkedés után megtaláltuk egymás pillantását. Mélyen egymás szemébe néztünk. Boldog voltam. Láttam, hogy ő is az.

Békekövek

Lelkünk a nyugalom és a csend szigete, de olykor a düh és az elégedetlenség kiöli a belső harmóniát. Ilyenkor gyakran szitkozódunk és olyasmit kívánunk, amit békés állapotban soha, s a meggondolatlan mondatok, tettek miatt erős lelkifuralást, bánatot érzünk, s néha már önmarcangolásba torkollik az önutálat. Ekkor kell megálljt mondani a saját magunkkal szemben elkövetett sanyargatásnak, hiszen amit már kimondtunk, megcselekedtünk, az nem másítható meg. A múltat a jelenben már nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőben majd megtehetjük azokat dolgokat, amik kiválthatják egykori hibáinkat, hiszen a változás joga minden ember számára adott, ugyanúgy, mint a jóvátétel lehetősége. Ami pedig a legfontosabb: hinni önmagunkban, hogy jobb emberek is lehetünk.

Segítség, elejtettek!

Tekintsük a nőket prédának, a férfiakat pedig a vadásznak. A préda nem akarja hogy elejtsék, mert fogságban nem szeret élni, de a vadásznak csökken a tekintélye, ha nem tudja leteríteni a vadat. A két szembenálló fél kompromisszumra szorul, habár csak ritkán és némi megkötéssel hajlandóak saját igazukból engedni. Ez a némi megkötés lehet a nő számára a hosszú hódítási folyamat, amiben bőven ki tudja élvezni a maga fenséges vonzerejének hatását, és megnyugszik. A férfi pedig egyre csak pedálozik, végül pedig learatja a babérokat. Boldogok lesznek, mert előbb-utóbb beteljesült, amire vágytak. A nő megkapja a férfit, a férfi pedig a nőt.

Olvasd el!

Rózsaszín borító, meztelen női hát, rágóbuborékba zárt férfi. Minden jel arra mutat, hogy (ismét) egy szex, pasik, szerelem komponensű könyvet tartok a kezemben. A 16. szülinapomra a legjobb barátnőm tanulságos ajándékkal lepett meg.

A Forró Rágógumi című sokadik kötet nőknek és férfiaknak egyaránt szól. A két író Joisie Lloyd (Amy Crosbie) és Emlyn Rees (Jack Rossiter) két szemszögből meséli el a nem mindennapi történetet. A Fiú és a Lány élete az olvasó előtt nyitott könyv, de a szereplők a másik gondolatairól mit sem tudnak, noha ez minden vágyuk.

Amy és Jack tökéletes ellentétei egymásnak. Amy alkalmi munkából élő huszonéves szingli lány, aki keresi a helyét a világban – látszólag kevés sikerrel.
Jack igazi művészlélek, egy galériában dolgozik részmunkaidősként. Életét a bulizás és a szép nők töltik ki, akikről aktképet fest. Az agya leginkább arra jár, hogyan szabaduljon meg egy-egy éjszakai ágydömping utáni reggelen alkalmi partnereitől – a legravaszabb módszereket bevetve.

Hogy mi történik kettőjükkel?
Hogyan ismerkednek meg?
Lehet-e közös jövőjük?
A könyvből kiderül!


Joise Lloyd & Emilyin Rees: Forró rágógumi (Fekete tulipán könyvek, 1 680 Ft )

Baj/társak

Langyos kapcsolatnak indult, sosem lett belőle szerelem – részemről. Ő viszont fülig belém szeretett. Sajnos.
Sokszor gondolkodtam azon, vajon miként lenne tanácsos elköszönnöm tőle örökre? Hogyan mondja meg Neki: VÉGE, nincs tovább!
Számtalanszor elterveztem: holnap szakítok vele. Aztán a holnapból ismét holnap és holnap lett, és csaknem 6 hónapig voltunk együtt. Ezt az időszakot nagyon nehezen bírtam ki. Sokszor voltam kellemetlen helyzetben. Ő minden nap találkozni akart velem, én viszont nem. Azzal, hogy mindig elfogadta a lemondott légyottokat, rájöttem milyen vak és bármi baj lesz kettőnk között, soha nem fogja észrevenni. Csak a szépet és a jót látta, nem törődve a kettőnk közötti problémákkal.
Egyik nap végérvényesen döntöttem: szakítok vele. Így is lett. Odaálltam elé, és kimondtam: VÉGE!
Megdöbbent, de koránt sem annyira, mint én. Higgadtan reagált a szakításomra. Csak annyit mondott, hogy „Számítottam rá, kicsim!”
Soha nem mondtam, hogy szerelemes vagyok bele, soha nem éreztem a szerelemtől kicsattanó lelkesedést, mikor vele voltam, de szerettem. Szerettem, mert mellettem állt, mert segített a bajban, kényeztetett, vigyázott rám és IMÁDOTT. Azóta sem találtam olyan fiút, aki mindezt megadta volna nekem.

Száz lassú lépés

Nem győzöm kivédeni a sors pofonait. Először bevonszolom magam egy eleve halott kapcsolatba (Baj/társak c. jegyzet), után magamra maradok minden bajommal és keserűségemmel, magányosan pangok és nem találom a helyemet. Sehol. Még kedvenc cukrászdámban sem. Megfájdul a fejem, ha ki kell lépnem az utcára. Már az indulás előtti este azon szorongok, vajon mi lesz holnap, hogy fogok kinézni. Állandóan pörgetem az agyam, várom az eseményeket, nem elégszem meg a mával. Ez baj. Nem tudok a jelenben élni. Csak a múltat és a jövőt látom. A múltban keresem azt, amit másképp tettem volna, holott tudom, semmi értelme, a megtörténtet már tehetem mássá. A jövőt illetően pedig tervezek. Állandóan csak tervezek, felvázolom magam előtt az életemet, nem törődve a pillanat adta lehetőségekkel, amiket utamba sodor az élet. Életemben a jó és a rossz úgy egyenlíti ki egymást, mint a jin és jang. Kerek életet élhetnék, ha észrevenném, milyen nagy kincs a pillanat.
Mikor még volt barátom, minden úgy történt, ahogy megterveztem. Ha lemondtam a randit, akkor az úgy is volt, inkább kivettem egy thrillert és megnéztem. Közben persze vártam az esemest, vajon mit ír majd „ő”, akit nem szerettem, de ha nem volt velem, hiányzott. Igen, volt egy se vele, se nélküle kapcsolatom, kikászálódtam belőle, és jól hoppon maradtam. Állandóan csak variálok, nem tudok egy helyben maradni. Nem jó nekem semmi. Ezt hiszem, ha nézem az arcom a tükörben. Csupa keserűséget látok. Pedig én igazán életvidám vagyok. Belülről. Tudom, ezt senki nem látja meg elsőre (sajnos), és inkább odébbállnak, mert ugye „Búskomor emberek kíméljenek!” mindenkit. Igazuk van. Tudom. Próbálok változtatni ezen. Lassan, de biztosan haladok előre. Kifejezésmódom már épp’ változóban van, jó irányba haladok. Egyre többet mosolygok. Buszon, szupermarketben, az utcán séta közben. Pozitív megerősítést kapok. Az emberek visszamosolyognak. :-)

Hiányzó gyöngyszem(ek)

Pár nappal ezelőtt a barátaimmal a nyaralásról beszéltünk - általánosan. Azért hoztuk fel a témát, mert a csapat egy tagja külföldre utazik, és igénybe veszi a szálloda idegenveztési szolgáltatását. Elgondolkodtam. Vajon én mennyire ismerem saját városomat? Vajon képes lennék-e arra, hogy külföldről vagy más városból jött embereknek mutassam be Miskolcot. Valószínűleg képes lennék rá. Legalábbis ezt hittem. A mai napig.
Fél négy várt a masszőr. Időben elindultam otthonról, de nem egyenesen a kórházba mentem. A kezelés előtt még beszaladtam a városba elintézni egy-két dolgot. Szerencsére mindenhol időben végeztem, indulhattam eredeti úticélom irányába, a masszőrhöz. Pontosabban, indulhattam volna. De nem tudtam. Ott álltam a város központjában, ahova nap, mint járok, és nem tudtam, merre vegyem az irányt, hogy eljussak oda, ahová készülök. A kórházba. Előre megbeszélt időpontom volt, nem késhettem el. Aztán valahogy mégis elindultam. Valamerre. Előre. A biztos irányba. Valahol majdcsak kilyukadok! – gondoltam. Nem így lett. Felszálltam arra a buszra, amire én azt hittem, hogy jó irányba visz. Tévedtem. Kisodródtam a városból. A mobilom lemerült. Eluralkodott rajtam a pánik. Eltévedtem. Pár perccel később gyalog igyekeztem vissza a kiindulási pontomra, ahol először buszra szálltam. Szapora lépteim közbe megpillantottam két szimpatikus embert, leszólítottam őket. Elmondtam mi a problémám. Segítettek. Tovább haladtam. Már a jónak hitt irányba. Nem sokkal később ismét kilátástalannak láttam a helyzetem. Sehol nem volt buszmegálló. Ismét kérdezősködni kezdtem. Ismét segítettek. Már úgy tűnt, célba érek, de persze nem így lett. Egy segítőkész lány volt olyan rendes, hogy igaz, félretájékoztatott, de lelkesen utánam szaladt, megbánta bűneit, és a (még) helyesebb irányba terelt. Így történt aztán, hogy megtaláltam a megfelelő buszmegállót, felszálltam a megfelelő buszra. A kórház, ahová igyekeztem a város külső részében helyezkedett el. De nem hittem, hogy ennyire „külső” részen. Időm még bőven volt, s bár még nem voltam biztos abban, hogy célba érek, de lassítottam a tempómon és szétnéztem egy kicsit. Egyre csak haladtam az ódon téglaházak között és nyomasztott a levegő. Rosszul éreztem magam. Megviselt, hogy eltévedtem a saját városomban. Eddig azt hittem, hogy birtokában vagyok annak a tudásnak, amivel egy külső szemlélőt elkalauzolhatok „nálunk”. Sajnáltam, hogy nem így volt. Mire odataláltam a kórház bejáratához nagyon elfáradtam. De legalább sikerült az, amit egy órával ezelőtt még elvesztettnek hittem. Időben megérkeztem a gyógykezelésre.
Azonban a mai nap nem csak rossz, hanem tanulságos is volt. Belegondoltam, hogyha otthonról, a megszokott buszmegállóból indultam volna ki, akkor semmi gond nem lett volna. Egyenesen megérkeztem volna, és nem kellett volna „turistáskodnom”. De én pont a közepébe csökkentem. Ez az a dolog, amit az élet bármely területén meg lehet figyelni. Ha van egy megszokott, viszonylag nyugodt életvitelünk, akkor attól a bevált eseménysorozattól nem tágítunk. Legalábbis nem könnyen és nem szívesen. Pedig néha rákényszerülünk. Mint ahogy én is rákényszerültem. Először rossz volt, de lassan feloldódtam. Rájöttem, az én esetem egy gyöngysorhoz hasonlít. Pár szem azonban hiányzott belőle. De megtaláltam őket. Úgy, ahogy.

Én és én

Jó, vagy sem, de én kertelés nélkül megmondom, amit gondolok. Világosan adom mások tudtára a véleményem, nem szeretek ködösíteni és mindig tisztelettel beszélek. Szerintem ezzel minden ember így van. Vagyis így kellene lennie. Azonban vannak olyan emberek, akik a szívük mélyen gondolnak valamire, de nem merik felvállalni a véleményüket és mellébeszélnek, hazudoznak, azt mondják ki, amit a másik hallani akar. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Mert kettős életet élnek. Két énük van. Az egyiket itt, a másikat ott használják. Az egyik társaságban ilyenek, a másikban olyanok. Mert félnek. Félnek, hogyha felfedik igazi énüket, megcsappan a baráti társaság. És egyedül maradnak. Pedig ha tudnák ezek az emberek, milyen jó hazugságok nélkül, önmagunkat adva élni, boldogok lehetnének. Annyi baráttal, akik Őt szeretik és nem egy álarcot. És ha az csak egy barát, akkor annak is örülni kell. Mert mindannyian, akik e kerek föld hátán élünk egyedi, különleges és megismételhetetlen személyiségek vagyunk. Tudjuk, egyszer élünk, ezért jobb, ha nem szalasztjuk el a lehetőséget, hogy megmutassuk, kik vagyunk, és milyen sokat érünk. Mert igenis sokat érünk. Még akkor is, ha nincs semmink. Egyszerűen csak önmagunkat adjuk. Ez a legtöbb, amit tehetünk az életünkben. Azt mutatjuk, akik vagyunk, és az emberek úgy fognak szeretni, ahogy vagyunk.